(megj. : pont ugyanakkora és ugyanolyan betűtípussal írok mint eddig, nektek is óriási lett hirtelen vagy csak a noti bolondult meg??)

Szóval tartok tőle, hogy most egy kicsit ez lesz. Jóval több lesz a bejegyzések hiánya, mint maguk a bejegyzések. Tényleg sajnálom, de egyszerűen nem lehet, képtelenség még ezt is... Plusz az eltelt három hét (jajj...) alatt kiderült számomra, hogy vannak olyan krízisek amiket sehogy sem lehet blogtémává tenni, már csak azért sem mert senkit nem tervezek heteken át folyamatosan a nyavajgásaim olvasására kárhoztatni. Nem akarok előre semmit mondani arról hogy mennyire számíthattok rám az érettségiig, nem tudom pontosan, ez (sajnos, mert különben biztosan tudnám...) nem csak idő-, hanem lélekállapotfüggő is. De az eddigieknél biztos kevesebbet. Majd utána, remélem.

Ami most van bennem, az változatlanul szüntelen létharc, minden erőmet felemészteni igyekvő küzdelem a felszínen maradásért. Értelmetlen, ráadásul. Borinak van igaza, ez nem megy most, fölöslegesen teszem tönkre magam vele. De mégis, nem tudok védekezni ellene, folyton bennem van a szikra és minden rosszabb pillanatomban berobban... Néha addig süllyeszt, hogy húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom (18 de nem az a lényeg), merthát mennyivel könnyebb lenne. Néha megértem az alkoholistákat. (még szerencse, hogy nagyon vicces mértékben nem bírom az italt, így nem fenyeget ez a veszély...) Aztán megint kirángatom magamat valahogy, de, de, de, muszáj csinálni, nem adhatod fel, majd egyszer csak kiderül hogy valami értelme mégis van. És aztán előlről az egész. Valahol a bekezdés első mondatában van a lényeg, tényleg erre megy el az összes erőm, ezért nem tanulok rendesen, ami persze csak újabb kétségbeeséseket vált ki. Abba kéne hagyni, ez így nemhogy semmire nem jó, hanem egyenesen mindent elront.

Viszont, hogy mondjak valami jót is, jön a tavasz :) :) A Természetnek bezzeg megy, ő fel tud támadni a télből, minden évben újra és újra. Bezárkózik és elhúzódik, de aztán kinyit megint, és ránk ragyogtatja a legyönyörűbb arcát. Csak lesz valami akkor velem is...

Még sok mindent mondanék, ha nem lennék elég határozottan késében, nem ígérem hogy bepótolom de azért hátha. Mindenesetre Geszti irkálta.

Ajánlom két "lenyűgöző" "amatőr költő" osztálytársamnak, akik hasonló műalkotásokkal szoktak minket elkápráztatni... (Persze tudom hogy nem olvasnak, de az nem akadály.)

Zelk Zoltán: Rövid téli vers

Legyen végre kikelet,
mert különben kikelek
magamból.

Mondjuk Zelk Zoltánt alapvetően is nagyon szeretem (már amennyire ismerem őt), és ráadásul most tiszta szívvel együttérzek a versbeliekkel... A rengeteg gyönyörű hó ellenére ez egészbitosan életem egyik legrosszabb tele, sötét és morcos és ijesztő. Ráadásul még korcsolyázni se voltam. A tavasz viszont mindig csodaszép és mindig erőt ad, remélem most is így lesz majd. (Nem szabadna évszakoktól meg időjárási jelenségektől függővé tenni a kedvemet és az életerőmet, így van. De akkoris, tavasszal mindg annyira más a világ, nem tehetek róla.)

Amúgy azért nem haragszom meg ha elolvassátok az előző bejegyzést is (bár valószínűleg nem lesz tőle hirtelen jobb kedvetek, és katharzist sem tudok ígérni)... Igazság szerint leginkább azok közé a bejegyzések közé tartozik, amikért bocsánatot szoktam kérni. De most (is) ennyi tellik tőlem. Geszti.

Azon gondolkodtam, hogy talán el kéne kezdenem újra hinni az életben.

De tényleg. Hiszen régebben nekem álmaim voltak! Csodásak, színesek, kalandosak, szerelmesek, mindenfélék. Be akartam utazni a világot, olyan vidékeken járni ahová ember még nem tette a lábát (kezdetben ez a Mars lett volna, ha már itt tartunk :)), olyan dolgokat látni amiket emberi szem még nem látott. Megtanulni annyi nyelven ahányon csak lehet, meg úgy általában is megtanulni mindent amit képes vagyok megtanulni. Meséket, verseket írni. Kipróbálni egy csomó új dolgot, és például elmenni síelni is végre egyszer. Segíteni, annyi emberen és állaton, ahányon csak tudok. Mégpedig nem (csak) pénzzel, hanem saját kezűleg. És... de ezt csak nagyon halkan, lesütött szemekkel súgom... egyszer, talán... úgy igazán szerelmesnek lenni.

Tizennyolc éves vagyok, basszuskulcs, még annyi se! És már nem hiszek jóformán semmiben, minden amit a jövőről gondolok az számomra maga a reménytelenség. Meg - jelen pillanatban - a rettegés. Persze, mert csak én vagyok képes az érettségiből "lelki problémát" csináni. Mert az eredmény valójában viszonylag lényegtelen, annyira nem tudom elrontani hogy biosz szakra nem vegyenek föl, ráadásul az összes beírt kar közül úgyis az az egyetlen, amit valóban tudnék élvezni. Mégsem bírnám elviselni, ha tényleg csak ennyit érnék el. Soha többé nem bírnék a szemébe nézni annak a rengeteg embernek, aki annyira meg van győződve róla, hogy én be fogok jutni az orvosira. És ami még rosszabb, nem bírnék a magam szemébe sem belenézni. Mikor fogadom már el, hogy nem lehetek mindenből a legjobb?! Miért van, hogy az összes többi osztálytársam képes olyan egyetemet választani magának, ahova be fog jutni és végig bírja csináni, csak nekem vannak teljesíthetetlen elvárásaim magammal szemben? Miért kell nekem az összes önértékelésemet föltennem egy vizsgára, miért kellenek nekem ilyen bizonyítékok arra, hogy érek valamit? Tudjátok mit, sokkal jobban csinálja mindenki, aki másokra vagy a körülményekre fogja a tévedéseit és balsikereit. Ha így meg tudja védeni az önbecsülését, akkor jól csinálja.

Én pedig nem azért nem fogom azt az életet élni amire vágyom, mert lehetetlen és képtelenség. Ismerek olyan embereket, akiké elég közel van hozzá ahhoz, hogy azzal már megelégednék. Hanem amiatt a nyavajás közlekedési lámpa miatt, amivel kapcsolatban Gitta néninek olyan nagyon igaza volt.

Amúgy jobb ha tőlem tudjátok, ez egy bizakodó bejegyzésnek indult :) Azért kezdtem el írni, mert tényleg célom volt újra összekaparni a hitemet. Azt hiszem, most jöttem rá, hogy anyukámmal mi történhetett. Épp olyan álmokkal indult neki az életnek mint én, és épp úgy egy szem sem teljesült belőle. Viszont a nagyszüleimnek most van egy csodálatos lányuk. Mindig azt mondja hogy én bátrabb vagyok, mint amilyen ő volt. Hát nem úgy néz ki. Na jó, most fejeztem be. By Geszti.

Egy kósza pillanatra megtaláltam újra a Mesét. Öt perce ballagott el az ablakom alatt... Valaki jár odakint különben, de nincs kedvem megnézni hogy ki az és mit csinál. Helyette inkább lópatkók dobogásának képzelem a zajokat. Elképzelem magam, messzire innen, térben és időben is. Mondjuk a Három testőr Párizsába, ahol az éjszaka ismeretlen emberek ismeretlen, apró, vagy talán éppen hátborzongató jelentőségű titkait leplezi jótékonyan, szerelmesek és összeesküvők lopott találkáit rejti el az illetéktelen szemek elől. Ahol csalások vannak, elvetemültség és gonoszság, de vele szemben mindig ott van a tiszta szív, a nemes érzelmek, a valódi igazság. Ahol még tud hősi lenni a halál, és ahol még tud fájni valaki elvesztése, mert tudnak még érezni a szívek és tud még lángolni a szeretet. A vér, a harc még tiszta és szent, egyáltalán, léteznek még szent dolgok és szabad hinni bennük. Ahol még van értelme küzdeni a jónak, mert van esélye a győzelemre. Sőt, győzni is fog, még ha áldozatok árán is.

Tudom, hogy ez a világ soha nem létezett. De azért mintha mégis ott lett volna a régi emberek szívében egy valamiféle Ősi Törvény, ami mostanra nagyjából nyomtalanul eltűnt... És mindent összevetve nekem azért hiányzik.

Na jó, mára abbafejezve a filozófia, egyrészt aludnom kéne másrészt kémiáznom, még nem tudom, melyik mellett döntök majd. Valahogy ki kell bírnom jövő hét végéig az életemet, utána biztos szebb lesz a világ, Kornélékhoz megyünk osztálylelkigyakorlatozni Kaposfüredre. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből...

Geszti irkafirkálta.

Nem hittem benne, hogy egyszer még bekövetkezik az, ami tegnap történt. Száznyolcvan fokot fordult velem a világ. Bármi történhet mostmár, minden jóra fog fordulni.

Kémia előtt alig két és fél órával, sehol semmi kémialeckém vagy bármi ilyesmi, és nem ebédeltem a suliban mert semmi kedvem nem volt hozzá. Éppen találtam magamnak egy banánt a konyhában, és közben eszembe jutottak a Stipi által délelőtt kiosztott szalagavatóképes-videós CD-k. Hát igen, "a nagy nap", gondoltam megint, és rögtön utána szintén azt hogy "ez de egy sületlenség". Vagy méginkább idegesítő. Honnan tudhatná az ember mikor reggel kinyitja a szemét, hogy nem egy "nagy nap" elé néz? Honnan tudja, hogy nem fog aznap valami olyasmi történni vele, amire míg él emlékezni fog, ami az egész életét megváltoztatja? Honnan tudja, hogy például nem aznap találkozik élete szerelmével? :) (nem azért, mert ez történt, de miért ne? :) Szóval mindazoknak, akik reggelente annyira utálnak felkelni: sosem tudhatod, mit mulasztasz el ha ágyban maradsz ;) (a rossz dolgokat meg úgysem lehet örökre elkerülni - általános tapasztalat...)

Miután túl voltam az "ebéden", leültem egy pillanatra a gép elé hogy meghallgassak egy számot, mondván hogy hátha erőt ad nekem a kémiához. És akkormár felmentem freemail-re... És annyi is volt. Ami ott várt, az azonnal mindent elmosott, kémiát, töri ismétlődogát, a fáradtságot és mindent. Rögtön tudtam, hogy akkor most erről ennyit, majd valamit motyogok a leckehiány okáról, mondjuk rögtön azt hogy fejreállt a világ, vagyis inkább eddig állt a fején és most billent a helyére... Másfél év hosszú idő, másfél éven át reméltem és csüggedtem el folytonosan ingadozva, végül még a Bakancslistámra is felkerült, mondván hogy ennyit csak elvárhatok még az élettől... És tessék. Bár persze nem tudom, mitől féltem, végülis ő már jóval előtte megígérte hogy így lesz. Mindig ezekbe a mondataiba kapaszkodtam.

Kb két óra múlva ott álltam a kémiatanár háza előtt, lecke nélkül, összeszedettség nélkül, elkésve, félve és boldogan. Nyomtam a kaputelefont. Percekig csengett. Nyomtam mégegyszer. Újabb percek. A mobilszámot nem találtam, a vezetékest nem vették föl. Végül hamar hazamentem, mivel kb öt perc az út, gondoltam majd visszajövök ha mégis. Nem volt mégis. Nagyon zavarban volt este, rengetegszer bocsánatot kért. Zűrös napja volt. Mondtam neki hogy ne aggódjon, nekem sem éppen szokványos, talán jobb is így... :)

Aztán csak térdeltem a szobám szőnyegén, és nem tudtam mit mondjak. Ilyenkor már régen nincsenek szavaim. Egy gondolatot kerestem a füzetemben, és ez pottyant ki belőle:

A templom

Ahova nem vagy olyan rossz, hogy betérj,
De olyan jó sem, hogy odakinn maradj!
Bárhová térdelsz - elém térdelsz,
Bárhová nézel - szemembe nézel,
Bármi a gondod, bármi a vágyad
- engemet gondolsz, én vagyok nálad.
Hol emberlélek van - én ott vagyok.
Ahol minden hallgat - én ott szólhatok.
Ahol üres minden - én ott láthatok.
Ahol sírna minden - dalolhatok.
Hol megsemmisül minden - alkothatok.
Mert embermegváltó Isten vagyok.

Hol megsemmisül minden - alkothatok. Nem tudom, ki írta, de azt hiszem, ez mindent kifejez. Geszti voltam (és vagyok és leszek:))

U.I.: a hó asszociációs körébe pedig nagyon szorosan beletartozik ez (link). a dalszöveget figyeljétek! Lucy pedig gyönyörű... Egyszer én is olyan szeretnék lenni mint ő, mikor ott áll a hídon Lord Miraz egész seregével szemben egyedül, Aslannal az oldalán.

Hihetetlen, milyen borzalmasan tudok félni. Nem hiszem hogy van ezen a földön valaki rajtam kívül, aki ennyire képes lenne rettegni a saját jövőjétől miközben az valószínűleg semmi elviselhetetlenül rosszat nem tartogat... Félek az érettségitől, de az egyetemtől még jobban, nem csak a SOTE-től hanem bármelyiktől, félek hogy rosszul választok, vagyis azt hiszem úgy globálisan az élettől félek. Egyszerűen nem érzem magam képesnek rá. Anyukám megmondta tegnap az igazat, mást sem csináltam egész eddigi életemben is mint folyton csak menekültem. Vagy legalább menekülni vágytam, bár legtöbbször (szerencsére) nem hagytak. Most meg nincs mód és nincs hová. "You are looking for obstacles rather than looking for magic", mondja Irv Georgia-nak a Görögbe fogadvá-ban. Azt hiszem én csak és kizárólag akadályokat látok, minden de minden irányban. Ez a permanens kétségbeesés egyszerűen nem lehet normális. És most szeretném valami reménykedéssel zárni a bejegyzést, mert ilyenkor azért általában szoktam valami bizatót találni, de most az sem megy. Az örökké mosolygós Geszti.

U.I.: screaming for help

Ez a gondolatsor egy az egyben Robinak köszönhető, ugyanis ő húzott karácsonyra, és egy mesekönyvet (Hümmögő) meg az Igenember című filmet kaptam tőle. Mondván hogy szerinte mindkettő nekem való. Az elsőt értettem rögtön :), a másodikat viszont nem, bár hamarosan leesett az is hogy azzal mit akart mondani. De ma meg is néztem (ja, amúgy ő nem látta, csak hallott róla), és szerintem igenis téved. Ahogy a Balogh Ákos is tévedett szilveszterkor (és nem csak abban amit leírtam).

Itt egy sorozatnyi gondolat jönne, amik kapcsán az alábbi emléknél kötöttem ki, de fölösleges bonyodalom lenne ezek részletezésébe bocsájtkozni. Egyet azért kiemelnék, bár tulajdonképpen nem áll kapcsolatban sem az előbbiekkel, sem a következőkkel: rájöttem, hogy az érettségi után is van élet. Mindeddig annyira lefoglalt magának a megmérettetésnek a problémája, hogy el is felejtettem a nyarat, vagy legalábbis csak elvi szinten volt jelen az elképzeléseimben. Most viszont leesett, hogy nagyonis valóságos nyaram lesz ha végre túlleszek mindenen, ráadásul hosszú idő után ezegyszer teljesen tanulásmentes (legalábbis nem hiszem hogy már ősszel újra érettségiznék ha nem vesznek föl). Remélem tudok majd dolgozni, de ezen kívül ott szeretnék lenni Parayban, nemtomhol ahová osztállyal megyünk, valamint igen, a vitorlástáborban is. Képzeljétek el, akkor majd sütni fog a nap, levelek lesznek a fákon, világosra ébredünk reggel és madárcsicsergésre, a Balaton vize meleg lesz, az éjszakák csillagfényesek és virágillatúak. Szóval kiszíneződik a világ. És lehet majd vitorlázni.

Gyula bácsiban - ezennel rátértem a tárgyra - az a legjobb, hogy egy boldog ember. Márpedig abból kevés van. De a szepezdfürdői vitorlásedző (mármint mostmár inkább csak "a vitorlásedző apukája" a státusza) tényleg az, és a titkát is tudja: élvezned kell a munkádat (hát neki jó sokféle volt élete folyamán, de az egyik legjobban fizetőt pl otthagyta, mert nem lelt benne örömet), jól kell házasodnod, és jó kapcsolatod kell legyen az Istennel (lehet, hogy ezt nem itt mondta, de azért tudom hogy mondta valahol. meg a valláshoz való hozzáállása sem az a hagyományos, de akkoris). Persze ez a második, valljuk be őszintén, végképp nem csak és kizárólag rajtunk múlik (de azért rajtunk is!). Épp ezért ami még sokkal jobban tetszett, az az a kijelentése volt, miszerint az embernek mindig szerelmesnek kell lennie. Mégpedig inkább egyszerre több emberbe, mint egybe sem. Elmesélte, hogy ő világ életében mindig szerelmes volt valakibe, és most is az: a feleségébe, és még valaki(k?)be rajta kívül. Persze nem úgy, mert úgy csak a feleségébe, de amúgy miért ne lehetne? Furcsa és örömteli dolog, mikor egy ilyen "öreg" (jaj, dehogyisaz) bácsi (ez a szó nem is illik rá) így beszél a szerelemről. Nagymamámtól csak azt lehet hallani, hogy "tudományosan bizonyítottan legkésőbb három év alatt elmúlik"... Meg amúgy azt is mondta még (mármint nem a nagymamám:), hogy azokat az embereket szereti, akik ki merik mondani hogy mire vágynak. Akik nem bólogatnak meg rázzák a fejüket folyton fogukat összeszorítva a konfliktusok elkerülése végett, hanem nyíltak, egyenesek, őszinték. Olyan nagyon jó ez az óriási életigenlés, ami ebből a filozófiából árad! Ráadásul ő az, akire senki nem kenheti rá, hogy "persze mert neki minden az ölébe hullt". Szó szerint (!) a két kezével dolgozott meg a legkisebb apróságokért is.

Ő volt az is, aki észrevette, mennyire szeretek a nagyhajó orrán ücsörögni, és ekkor egy mégjobb ötlettel állt elő: azt mondta, fogjam meg a fockvitorla tartókötelét, másszak ki legeslegelőre és úgy álljak meg, hogy ha lenézek csak a hullámokat lássam a talpam alatt. Talán hozzátette, hogy azért legyek óvatos, de talán azt sem. Pontosan tudta, mit javasol, tudta, hogy nem akármilyen érzés ott. Soha nem felejtem el azt az élményt. Egy idő után az erős szél (ami miatt nem húztuk fel a fockvitorlát) és hullámzás ellenére elengedtem a kötelet is, csak a térdem hajlításával egyensúlyoztam, és akkor már tényleg repültem, már tényleg csak én voltam, meg a szél, a hullámzó Balaton, az ég és a látóhatár. Néhányan észrevettek a háromszemélyes kalózokból, Marci azt kiáltotta "az merész". Jó, valójában túldramatizálom kicsit, egy öt-hat személyes hajóról volt szó és az esetleges és valószínűleg ártalmatlan vízbeesésen kívül nem fenyegetett komoly veszély, dehát egyáltalán nem ez a lényeg. Hanem hogy köszönöm. Úgy látott a szívem legmélyére, hogy egy órával korábban beszéltünk egymással először. És nemhogy az utamba állt volna, ha ő nincs akkor sose teszem meg. Marci is mondta, Gyula bá sosem csinált problémát az ilyesmiből. Dehát nem csoda hogy tud bánni a fiatalsággal, hiszen ő maga is az. Amúgy pedig igen, és Robi meg most az egyszer téved.

Ez az egész nem igazán kapcsolódott sehová, de jólesett. És már csak három, ami nagyon szépen cseng, mostmár nem is fáj a várakozás hanem remény- és örömteli. Az érettségi is majd lesz valahogy, a fogadalmat meg egyenlőre tűrhetően tartom. Holnap (illetve ma :D) Róka szalagavatója. Geszti pötyögte.

Ez nem jellemző rám, de most kivételesen. Csak mert 2010.

Azt fogadom meg, hogy egyetlen egy napon sem hunyom le addig a szememet, amíg nem kémiáztam és bioszoztam. Nem feltétlenül sokat, de minden áldott nap egy keveset. Mert muszáj. Nem hunyom le a szememet addig. (Csak nyomatékosítás saját magamnak. El kell érnem, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen ha megszegem.)

Azért, mert rájöttem hogy nincs választásom. Igazából nagyonnagyon ciki dolog, ha mindenki hűdehajde okosnak tart, mert előbb-utóbb elkényelmesedsz. Valamiért mindenki meg van győződve róla hogy engem tuti fölvesznek, de én biztos vagyok benne hogy mindenki téved. (csak anyukám nem, mert ő az ellenkezőjét állítja.) A jelenlegi tudásom körülbelül 50%-os, nekem pedig 90 kell. Illetve 100, mert hagynom kell magamnak hibázási százalékot. Épp ezért a jövőben befogom a fülem ha valaki nyugtatni próbál, és soha többé nem elégszem meg azzal hogy a többségnél általában jobban megy (a biosz. a kémiáról még ezt sem lehet elmondani), mert az nagyon messze van az "elég"-től. A 100% a cél.

Én még soha életemben nem voltam ennyire elszánt, sem ennyire határozott. De tényleg nem tehetek mást, azt sem tudom a nagyszüleim élni fognak-e még jövőre, tartozom nekik ezzel az utolsóval. Ahogy a szüleimnek is. És meg akarom mutatni anyukámnak hogy fölöslegesen izgul és szid le nap mint nap, és azoknak akik bíznak bennem hogy van okuk rá. Ez pedig nem megy csak úgy. Az örökké bizonytalan Geszti életének első véresen komoly és határozott elhatározását olvashatták, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

U.I.: Előre nagyon komolyan bocsánatot kérek mindenkitől, akit ezek következtében esetleg elhanyagolnék :'( Még sosem tettem ilyet, és most sem teljesen magamért teszem... Ígérem, akár hogyan végződik majd ez az egész, a nyaram a tiétek... (legalábbis mikor nem dolgozom majd. igen, fogadalom per kettő: mostmár tényleg dolgozni fogok nyáron.)

U.I.2: és nem, soha nem hallgatok többé Guns N' Rosest tanulás közben, mert nagyon-nagyon veszélyes. (aki érti, örüljön neki. amúgy még az öcsém is azt mondta rá hogy szörnyű, hát igen, mik történnek velem.) mostantól csak akkor szabad, ha már nincs más amit aznap csinálni kell.

Amúgy még nyolcat kell aludni. :'( :P

Neeem, amúgy soha nincsenek alvásproblémáim... Tegnap reggel háromnegyed hét körül értem haza az osztályszilveszterről (házibuli M. Rékáéknál), nyolc körül végül lefeküdtem aludni, és tíz körül még ébren voltam. Utolsó próbálkozásként a Robitól kapott mesekönyvből olvastam magamnak "estimesét", akkor mondjuk nagy nehezen elaludtam, de tizenegykor fölébredtem megint mert apukám és öcsém enyhén szólva emelt hangon cseréltek eszmét a fizika (vagy az angol?) házidolgozatról. Végül fél kettőkor fölkeltem, alig álltam a lábamon, alig láttam ki a szememen. Klassz volt. (Ugyanis az, hogy nem tudtam aludni, nem jelenti azt, hogy hogy nem voltam halál fáradt.)

Egyébként a buli maga meglepően elviselhető volt, néhány pillanatában még élvezhetőnek is mondható. Minimum négyen (de szerintem hatan is) teljesen józanok voltunk végig, és még rajtunk kívül is egész sokan voltak beszámíthatók. Kipróbáltam a Guitar Hero-t (Zoli nem éppen elhanyagolható közreműködésével... :)), és a csocsó a végén nem kicsit volt jó :) (kár, hogy rajtam kívül mindenki tudott játszani. nem baj, így sokkal nagyobb volt az öröm ha mégis lőttem egy gólt... :)) Ráadásul azt hiszem életemben először hagytam magam rábeszélni egy térd fölé érő szoknyára, hát elég rendesen meg voltam ijedve miatta az elején, de végülis hozzá lehetett szokni. A villogófény-csinálóba (van neki valami szép külföldi neve, de én ugyan meg nem jegyeztem) viszont folyton belebámultam véletlenül. Máté erre azt mondta, hogy többször kéne eljárnom ilyen helyekre mert akkor már nem akadnék fönn ezeken, de azt hiszem ettől még mindig nem érzem magam meggyőzve. :P És ha már annál tartunk hogy ki mit mondott, Ákos érvei sem hatottak meg amiket a cigaretta mellett felsorakoztatott. Bocsi. Azt viszont nem csak irgalmasságból modtam hogy nem ítéllek el, tényleg nem fogok csak ezért hátat fordítani valakinek akinek amúgy nem fordítanék, egyszerűen annyi hogy ez nem nekem való. Pont. Sőt, akár köszönetet is monhatnék, legalább figyelsz rám :)

Viszont valahogy a tegnapi napom nem volt egy méltó évkezdés azt hiszem. (mondjuk én legalább nem akartam öngyilkos lenni, mint "egyesek"... (nem Zsoltra gondolok)) No mindegy, ez a 2010. amúgyis furcsa lesz, hogy mást ne mondjak ugyebár az érettségi éve... Valahogy nem is örültem neki eléggé, úgy érzem. De ez igazságtalanság. Biztosan sok szépet tartogat, csak hinni kell benne. Például most még csak olyan, mint 2009. - és azt kell mondanom, az minden zűrzavar ellenére gyönyörű volt. Nem egyszer kellett felnőnöm hozzá, nem egyszer fájt, de akkoris. Valahogy mintha megtaláltam volna a csodát, vagyis inkább az talált meg engem. Sokféle szempontból. Valahol arrafelé, hogy no matter, life has never been better. Meg másfelé is (kedves huszonkilencedikések, plusz Róka, plusz még néhány álomfogós :). És nem utolsó sorban az ég felé. Köszönöm.

Mindenkinek a legszebbeket 2010-re! Első sorban hitet, reményt, szeretetet...

Geszti.

(ez most megint olyan szubjektív dolog...)

Egy hete vagyok teljesen megbolondulva körülbelül. Olyan fokra vittem a nyugtalanságot, hogy az már tényleg súrolja a józan ész határait. A szívem úgy dobog, hogy büszkének kell lennem a kötőszöveteimre akik még mindig nem engedték kiugrani a helyéből, aludni nem tudok, az éjszakák felérnek egy rémálommal (volt hogy ötször is felriadtam, és köztük sem volt sok idő ami alvással telt volna). Rémes minden itthon töltött perc, mikor nincs ami lekössön vagy elterelje a figyelmemet erről az egészről. Nem csoda, hogy folyamatosan mehetnékem van. A huszonkilencedike például zseniális volt, köszönöm szépen minden résztvevőjének :) Amúgy tegnap írtam egy bejegyzést a fentiek okairól, de privátoltam, és tartok tőle hogy mostmár úgy is marad. De azért abban is volt kicsi sarkítás, mert úgy alapvetően is utálok otthon ücsörögni és lábat lógázni, nekem az élet csak akkor élet ha minél több ember vesz körül... (jó, legalábbis általában, és nem úgy. a tömeget utálom, és csomószor vágyom a magányra is. szóval nem azt mondom hogy nem kell a csend, jajdenagyonis kell, de bizonyos idő után újra mehetnékem lesz. most meg még a szokottnál is gyorsabban lett.)

És ebből az egészből következően még egy nagyon fontos (mármint konkrétan a legfontosabb) kapcsolatom is csúnyán megsérült.

Aztán tegnap (vagy ma? az most hova számít?) éjfélkor végül rátaláltam az egyetlen megoldásra: másfél órán keresztül körmöltem a naplómba olyan sebességgel, hogy a végén ugyanúgy görcsöltek az ujjaim mint az Áginénibioszok vagy a töriórák után. Aztán lekapcsoltam a lámpát, betakaróztam és elaludtam. Jó, idealisták ne legyyünk, fél hatkor azért fölébredtem, de ez az egy alkalom még belefért. És aztán álmodtam is.

Szokásos álom, régi ismerős. A suliól elrabolnak egy diákot, mindenki a keresésére indul, de senki nem tudja kiről van szó. (Valamilyen okból kifolyólag ma reggel a mi osztályunk csapatát Lebbenszki vezette, bár Kudari és Almássy is ott volt.) Közben viszont valami jótékonysági est vagy ilyesmi van az iskola dísztermében, ami nem maradhat el, úgyhogy ott kötünk ki végül a sikertelen vagy feladott nyomozás után. Ezalatt kivonul a rendőrség meg a honvédség is, és körbeveszik a sulit meg folytatják a keresést. Ami viszont most új volt, hogy ezúttal meghívták Fenyő Miklóst is fellépni (ide majdnem tettem egy rakás kérdőjelet hogy ez most honnan a csudából jött nekem, de belegondolva volt azért valami minimális alapja). Én már indulni akartam mert Áginénibioszra kellett mennünk, de pont akkor állt föl a színpadra, és Bianka azt mondta hogy hallgassuk már meg, ha már egyszer eljött. Úgyhogy maradtunk. A sztárvendég Sillye Jenő hangján szólalt meg, akit nagyon szeretek, bár nem annyira a dalait, inkább őt magát. Kiosztott valami képeslapokat, amin egy általa írt vers volt olvasható. Egyszerűen gyönyörű volt. Lényegében egy ars poetica, arról beszélt benne, hogy bármiről írjon vagy énekeljen is, bármilyen jól vagy szerencsétlenül, "nekem más Istenem nincsen" (ez az egy sor maradt meg belőle biztosra), minden mögött és fölött Ő van és Ő a legbiztosabb és legszilárdabb pont aki mellett mindörökre kitart. Ezen kívül valami "kölcsönkapott nyugalmat" is emlegetett, talán hogy most is csak ilyen "kölcsönkapott nyugalommal" áll előttünk.

Én meg ilyen kölcsönkapott nyugalommal ébredtem. A sajátom nem lehetett, mert nekem olyanom nincs. Geszti.

Reményik Sándor: Kövek zsoltára

A kolozsvári evangélikus templom
centenáriumán Liedemann Márton
templom-építő lelkész emlékének

Elhalkult, és elhalt az orgona...
De új nesz kél most a templomfalakból.
Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.
Isten, ha akarja, a köveket
Dobogtatja meg a szívek helyett.

Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul,
Lehajtott, fáradt fejjel figyelek.
Szeretném, ha szívem megállana,
S csak a százéves templom kövei
Dobognának tovább...

Dobognak... dobbanásuk lassan áthat,
Felmelegíti dermedt véremet,
Lassan megértem a beszédjüket:
"Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek,
Kemény kövek és haszontalanok,
Nehezek, otrombák, formátlanok,
Tehetetlenek, tompák, elesettek,
Mozdíthatatlanok.

Hevertünk hét országban szerteszéjjel,
Utak mentén, száraz patakmederben,
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben.
Vad éleinkbe ütközött a nap,
Horzsoltuk az éjszaka bársonyát,
Véresre törtük vándor lábait,
Hevertünk külön-külön szerteszéjjel,
Egymásról alig tudtunk valamit,
És nem álmodtunk templomról soha.
De jött egy ember, törékeny, beteg,
A lelke égett, szíve dobogott,
Az az ember templomról álmodott.
Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel
Tehetetlenül, haszontalanul,
Vadul, otrombán és formátlanul, -
Elindult a köveket megkeresni.
Omlásokban, elhagyott kőtörőkben,
Utak mentén, száraz patakmederben,
Barangolt hetedhétországon át,
Hol éleinkbe ütközött a nap,
Horzsoltuk az éjszaka bársonyát
S véresre törtük az ő lábait.
Az az ember keresett, s megtalált.
És azt mondta nekünk: Ti templom lesztek.

Falakká fogtok összeállani,
És visszaveritek az Ige hangját,
És visszazengitek az orgonát, -
Az imádkozó nagy nyomorúságot
S az áhítat szárnyaló énekét
Szent nyugalommal veszitek körül.
Halkan dobogni fogtok a falakban,
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis-mégis egy ütemre vertek,
Egy óriási templom-dobbanással.
Isten, ha akarja, a köveket
Dobogtatja meg a szívek helyett.
Így szólt hozzánk a templom-építő."

Így beszélnek ma hozzánk a kövek.

1929 december 1

U.I.: A mai napom legértelmesebb kijelentése: "A biológiában az a jó, hogy nem rossz." És egyébként tényleg.

U.I.2: Mircsitől tudok róla, de gondoltam megérdemli hogy én is népszerűsítsem: United Breaks Guitars (L) /link, meg Mircsi neve is az, csak ez a lökött sablon nem mutatja rendesen :S/

Gondolom senkit nem lep meg, de egyébként Geszti voltam.

Biztos, hogy ezen a héten valami komoly baj van a világgal. Reggel, mikor 0. órára mentem még tetszett a köd, de akkor még narancssárga lámpafényben fürdő bársonykék sötétség volt hozzá, akkor még titkokat rejtett a belé burkolózó utca. Napközben viszont már egyáltalán nem volt jó, akkorra beszürkült és ráült egész Budapestre és nagyon de nagyon nyomasztó lett. Úgy általában is, minden nyomasztó volt. Ma nem nevettem semmin igazán szívből (na jó ez nem igaz, mikor mise után még gyorsan kiszaladtunk reggelit venni a Dalmának és közben elmesélte a barátnőjéék kakasának történetét, amit a panelban tartottak az ötödiken a Móricz Zsigmond körtéren, akkor azért igen :)), meg senki sem nevetett, és egyáltalán, olyan érzésem volt hogy ezt csak úgy lehet kibírni ha jó szorosan egymásba kapaszkodunk és majdleszvalami. Mondjuk már tegnap reggel látszott hogy valami nagyon nincs rendben, de igazán csak akkor ijedtem meg mikor Robi megérkezett és végigfeküdt a pad tetején és azt mondta hogy neki ehhez semmi kedve. Ahol Robi ilyet csinál, ott garantáltan nagy baj van.

Pedig egyébként ez egy csupapirosbetűs nap kéne legyen, azt képzeljétek el hogy ötös töritézét írtam!! Mégpedig úgy, hogy az anyag Mussolini, Lenin, Sztálin, Hitler, Gandhi és a gazdasági világválság volt, nos én ebből csupán Mussolinit, Lenint, Sztálint és Hitlert nem tanultam meg :)) De ez most egészenkomoly. Ebből is látszik, mennyi értelme van a töritanulásnak, pláne Kovács Örsnél. Ez az elmúlt hat és negyed év folyamán a második ötös témazáróm volt.

Nem tudom, minek írtam ezt a bejegyzést. De elegem van ebből a szürke világból, mostmár ténylegnagyon. Geszti pötyögte.

Este, mikor nagy nehezen végül mégis végigfolyt néhány könnycsepp az arcomon és kicsit csendesedett a vihar és nagyon lassan világosodni kezdett az ég vígasztalhatatlan szürkéje, arra gondoltam hogy picit azért nevetséges vagyok. Aztán szépen ráfogtam a kimerültségre az egészet, és gondoltam majd nektek is megírom ezt, megtoldva a kéréssel hogy a körülmények ismerete nélkül ne ítéljetek el túlságosan, lehet hogy megértenétek ha a helyemben volnátok. És már egészen sikerült felülről néznem saját magamat, már csak a fejemet csóváltam hogy jó ég, nem vagyok normális. De mikor megnyomhattam volna a playt azonnal rájöttem, hogy még mindig nem merem.

Na ma megnyomtam. És jelentem változatlanul fáj, észérvek ilyesminek nem parancsolnak, tényleg azt hiszem hogy nincs rá okom de mégis. Ennyit rólam. Kicsit Raszkolnyikov-feelingje van a dolognak. Na mindegy, Geszti most megígéri hogy egyszer és mindenkorra lezárja a témát. (De a daltól úgysem lesz képes elszakadni.) Nagyonnagyon bocsánatot kérek minden kedves olvasómtól, igyekszem többet nemcsinálni ilyet. Egyébként tényleg szép napom volt.

Erről a dalról (nagyon NEM gesztis, ne lepődjetek meg, sejthető módon vannak előzmények) szólt a mai napom az a része amin ébren voltam nemigaz, az álmaim is. Minden pillanatban ezt hallgattam amikor csak lehetett, amikor meg nem akkor meg ez járt a fejemben. Nem bírtam abbahagyni, vége lett és újrakezdtem, és minden alkalommal valami elviselhetetlen fájdalommá olvadt össze körülöttem az egész világ, tényleg azt hittem hogy megszakad a szívem. De mégis, nyomtam újra a play-t, mindennek ellenére mintha mégis ez tartott volna életben. Az első alkalommal legalább tízszer hallgattam meg egymás után, biztosítva ezzel a nap hátralevő részére a saját alaphangulatomat. És mostanra mindez elmosta az egész létezésemet, csak a pizsamám bizonyítja hogy még vagyok és az egyetlen vágy hogy újra halljam a dalt, de nem merem elindítani, félek hogy belehalok. Az elején még volt bennem ilyen kérdés, hogy akkor mileszmost velem, tényleg szerelmes leszek vagy mivan, de most megint történtek dolgok amikkel nem tudok mit kezdeni. Borinak is írtam a válaszban hogy majdcsak lesz velem valami, jól meg is ijesztettem vele de mitcsináljak, ez a mai napom létélménye. Te meg, fiam, bízva bízzál.

Befejeztem az érthetetlen hisztit, inkább elmondom, hogy a tegnapi nap többé-kevésbé szuper volt. Minden egyes táncot elrontottam, legjobban a második osztálytáncot, abban még Zolinak is nekimentem annyira nem láttam semmit a maszkban, de nem vagyok hajlandó ilyesmiken idegesíteni magam (amúgyis van min). Nagymamám viszont azt mondta hogy neki egy csodálatosan boldog napot szereztem, anyukámnak meg tetszett az osztálytánc pedig a gondolatát is utálta a műfajnak, ez a kettő már önmagában maximálisan felülmúlta minden reményemet =) És tényleg nagyon sokan mondták hogy milyen szépek vagyunk, még fiú osztálytársak is ami őszintén meglepett. A szalagtűzés pillanata meg meseszép volt, életemben először hallottam Kudarit szívből kedvesen beszélni (igazából a háromnegyedét nem értettem annak amit mondott nekem, de az már majdnem lényegtelen:), Almássy pedig olyan szeretettel mondta hogy milyen szép vagyok és olyan csodálatosan őszintén kívánta hogy "Isten áldjon!" (ez utóbbi a Kudarira is áll), hogy már tényleg nem tudtam hogy most mi lesz velem. Szerintem ha előkerült volna Becquerel és véletlenül engem is fotopapírba csomagol mint az uránércet, tuti ragyogtam annyira hogy az nyomot hagyjon. Utána pedig táncoltam is, meglepően sokat, a legviccesebb az volt mikor Zsolttal bécsi keringőztünk egy olyan zenére, ami a Tibi szerint slow fox lett volna, dehát mi ugye olyat nem tudtunk, viszont a "slow" jelző elég furcsán csengett tekintve hogy majd' kiköptük a tüdőnket. (Egyébként a szüleim ma felvilágosítottak hogy tényleg nem slow fox volt hanem quick stepp, ami olyan mint a slow fox csak gyors. :)) És itt köszönném meg Mircsinek és Rókának hogy ott voltak, remélem azért nem bánták meg... Én nagyon örültem nektek mindenesetre =) Meg ugyanez áll Marcira is, csak ő ezt feltehetőleg nem olvassa. Az afterpartyt viszont most nem szeretném kommentálni, nem azért mert olyan rossz volt, se nem azért mert olyan jó, hanem mert olyan volt amilyen. És mert túl sok mindent kéne elmagyaráznom ahhoz hogy értsétek. Mindenesetre változatlanul úgy gondolom hogy az ilyesmi nem nekem való, esetleg társaságtól függően néha el lehet viselni. Robi azt mondta hogy nem ittam eleget, amiben feltehetően igaza van, de ez persze viszonyítás kérdése, összesen nyolc kortyot itattak meg velem különböző emberek különböző italokból az éjszaka folyamán és nekem ez így megfelelt. Dióhéjban és a teljesség igényének teljes hiányában ennyit mára. Gesztitől.

U.I.: Most Bori írt egy smst ami kicsit megnyugtatott, talán mégis fogok tudni éjszaka aludni. De hogy holnap mi lesz, abba belegondolni sem merek.